Falstaff

A kimeríthetetlen alkotóerő, az időskori bölcs derű és a művészi megújulás közös csodája – az 1893-as ősbemutató óta mindmáig így tekint Giuseppe Verdi legutolsó operájára a világ. „Shakespeare a kedvenc íróm. Fiatalkorom óta ismerem a műveit, és mindig újraolvasom őket” – vallott egy levelében a zeneszerző, aki az egész életét végigkísérő Shakespeare-rajongás jegyében hosszú pályafutását két olyan operával (Otello, Falstaff) fejezte be, amelyek nem egyszerűen az angol drámaíró színművein alapulnak, de zenés színházi formájukban teljességgel egyenrangúak az alapművekkel. Sőt Verdi és az érdemdús librettista, Arrigo Boito közös Falstaffja bizonnyal sűrűbb, gazdagabb, mulatságosabb – és hozzá Shakespeare szelleméhez méltóbb, mint A windsori víg nők eredeti komédiája. „Tutto nel mondo e burla” – énekli a Falstaff összes szereplője, tréfacsinálók és megtréfáltak a vígoperát záró mesteri fúgában, s a majd’ nyolcvanéves Verdi üzenete a premier születési bicentenáriumának ünnepi esztendeje óta is érvényesen hangzik: „ez a világ mily furcsa”. Hát „kacagjuk egymást vígan”!